Talán ezért fáj – vers

Hosszú estéket, hideg szelet.
Csupasz ágak hallgatását,
A köd jeges suttogását.

Mentem előre, mert így kellett.
Mint fagyott világban hűs lehelet.
Mindig tudtam, mire számíthatok. 
A télben napsütésre nem várhatok.

Egy nap aztán megláttalak,
Mint ködben derengő fényt,
Néztelek, csodáltalak.
Megtörted a színlelt békét.

Hideg szívem, mi egész addig
Vacogva ült bennem naptól-napig,
Úgy húzódott közel hozzád,
Akár tűzhöz a kihűlt madár.

Bár Te maradtál ott, ahol voltál.
Nem hátráltál, nem is húztál.

Én mégis egyre csak
Közelebb merészkedtem,
Míg nem arra eszméltem,
Hogy az ismert útról rég letértem.

Most már nem látom, merre nézel.
Köd szállt közénk és csak érzem,
A szél hidegebb, mint ezelőtt volt,
A szívem pedig újra megfagyott.

Néha arra gondolok, 
Ezerszer könnyebb volt,
Mielőtt megismertelek.
Aztán eszembe jut,
Te mutattad meg nekem,
Újra a meleget.

Talán ezért fáj ennyire, 
Amikor reszketek.