MARGARET 1.rész – Hercegnő

A középső padsor első padjában ülök. Apám ragaszkodik hozzá. Azt mondja, a középpontban kell lennem. Nem feltűnően, csak éppen annyira, hogy ne kerüljem el senki figyelmét. Pedig utálom, amikor engem figyelnek.
Lucy Miller hangosan, artikulálva olvas mellettem. Vörösesbarna haját a füle mögé tűri. Elsőben még a barátnőm volt. Nyár óta viszont már levegőnek néz, mintha nem is léteznék. Most már Lottie barátnője. Olvasás közben mutatóujjával követi a sort, ahol éppen jár. Eszembe jut, a mondóka, amit tavaly ő tanított nekem. Kedves hangja még mindig a fülemben cseng. Elmosolyodok.

– Margaret – szólít fel a tanárnő –, folytasd kérlek.

* * *

Tízórai szünetben ma mindenki kap egy bögre meleg teát. A tábla alá tolták a kis gurulós asztalt, rajta a két ezüst tálcával. Azokon sorakoznak a gőzölgő fehér bögrék és édes gyümölcsös illat tölti meg a tantermet. Az eper tea a kedvencem. A konyhásnénik mindig jól megcukrozzák, isteni finom lesz tőle. A bögrével a kezemben indulok vissza a helyemre, amikor valamiben megbotlom. Megbillenek, de nem esek el. A forró tea viszont kilöttyen, megégeti a bőröm, és majdnem leejtem. Szerencsére sikerül visszanyernem az egyensúlyom. De a teámból sajnos a földre is került. 

Oldalra nézek és Ethan széles vigyorával találom szembe magam. 

– Hoppá – kuncogja – Bocs, Hercegnő.

Az osztályból páran nevetni kezdenek. Egy pillanatra a tanárnő felé fordulok, de nem is értem, miért. Fel se néz a könyvéből. Csak olvas, a tanári asztalnál hátra dőlve egy piros alma társaságában. Harap. Rág. Lapoz. 
Lesütöm a szemem. A mellkasom összeszorul, mintha valaki belülről húzná egyre összébb a bordáimat. Nyugi, Margaret. Ez csak tea. Lélegezz.

A következő pillanatban már a felmosóval térek vissza, és gyors mozdulatokkal törlöm fel a ragacsos foltot a linóleumról . 

– Be ne mocskold a kezed, Goodwin – hallom hátulról.

Valószínűleg Theodor az, de nem nézek oda. Páran nevetnek. Megint.

A padló újra tiszta. Visszaviszem a felmosót a szertárba aztán gyorsítok a lépteimen az osztály felé. Futni nem szabad. Bent leülök a helyemre. Már venném ki a táskámból az uzsonnásdobozomat, de abban a pillanatban a csengő éles hangja megállít a mozdulatban. Sóhajtok. Egy falatot se ettem. A gyomrom korog. Hosszú lesz így a következő negyvenöt perc.

Hirtelen valaki megkocogtatja a vállam. Hátra kapom a fejem és egy zöld szempár néz le rám valami furcsa, szokatlan módon. Ethan áll ott, vállait úgy felhúzta, hogy alig látszik a nyaka. A kezét nyújtja felém.

– Tessék...

Egy csokis süteményt tart a markában. Nézem a fiút, aki az előbb kigáncsolt és kárörvendően vigyorgott. Most pedig itt áll egy sütivel a kezében és szeplős arcán nyoma sincs az előbbi gúnynak. Elveszem a sütit, de nem köszönöm meg. Elfordulok. Nem nézek rá többet. Hallom, ahogy visszamegy a helyére. A tanárnő még mindig olvas, úgyhogy harapok egy nagyot a sütibe és szaporán rágni kezdem. Lehunyom a szemem és hagyom, hogy a csoki szétolvadjon a számban. A gyomrom megnyugszik egy kicsit.

A gondolataim a süti gazdájára terelődnek. Ethan Hartmann. Nem értem őt. Első óta Hercegnőnek csúfol. Néha a hajam húzza, vagy épp lelöki valamimet. Kigáncsol, mint az előbb is. Máskor meg... ilyen.

A tanárnő könyvjelzőt csúsztat a regénybe, majd becsapja azt. Feláll, megigazítja szigorú kontyba fogott haját és végignéz rajtunk. A székek szinte egyszerre csikordulnak. Felpattanunk a helyünkről, majd vigyázz állásba rendezzük magunkat. Én még gyorsan bekapom az utolsó falat sütit, de a tanárnő szúrós fekete szeme megáll rajtam. Egy pillanatra abbahagyom a rágást félúton. A tekintete nemsokára tovább halad. Nagyot nyelve leküldöm a túl nagy falatot.

– Üljetek le – szólít fel minket érces hangján. – Vegyétek elő a vonalas füzetet. Írjátok fel a mai dátumot. November hetedike. Középre, huszonkilencedik óra. Alá, tollbamondás.

* * *

A hosszú szünetet a folyosón töltjük, mert kint eleredt az eső. Zsibongás tölti meg a szekrénysorok közé szorított teret. Én az egyik sor mellett állok és próbálok senkinek se az útjába kerülni. A fiúk épp futóversenyeznek a folyosó egyik végéből a másikig, ügyet sem vetve a szabályokra, vagy épp a véletlen eléjük tévedő társaikra. Aki rossz helyen van, lazán félrelökik. A lányok kis csapatokba verődve gumiznak, lábfogóznak, mások csak beszélgetnek, nevetnek. Tavaly ilyenkor én is nevettem Lucyval, például azon, hogy Oliver mindig az orrát piszkálja az órákon, aztán a földre pöcköli, amit talál benne.

– Te is láttad? – súgott a fülembe.
– Nagyon undi – nevettem.

Most Lucy ott áll nem messze tőlem és ugyanolyan gúnyosan mosolyog rám, mint a mellette álló répa fejű Lottie. Répa fejnek hívom magamban vörös haja miatt, de sose mondom ki hangosan. A csúfolódás nem illik egy Goodwin lányhoz. Rögtön le is sütöm a szemem, ahogy ez eszembe jut. Lottie valójában nagyon szép lány. Csak kár, hogy ilyen gonosz. Vissza nézek rá. Engem figyel. Szürke szemei szinte szikráznak, ahogy Lucy fülébe suttog valamit, kezével eltakarva a száját. Lucy kuncog. Aztán rám néz, abbahagyja és hirtelen elfordul. Messzebb állnak tőlem a szemközti szekrénynél, nem hallom, miről beszélnek. Talán rólam. Nem lepődnék meg rajta.

* * *

Az iskola súlyos barna ajtaját kézről-kézre adjuk, ahogy kifelé szivárgunk az utolsó órák után. Odakint jeges szél csípi meg az arcomat, a kapucnit gyorsan a fejemre húzom. A macskakő még nedves az esőtől, pocsolyák tarkítják. Néhány fiú lelkesen csattan páros lábbal az összegyűlt vizekben és jót mulatnak a lányokon, akik sikoltozva menekülnek a sárfürdő elől. Óvatosan lépkedek, mert a macskakő vizesen meglehetősen csúszós. Anyám nem nézné jó szemmel, ha bepiszkolnám a fehér harisnyámat.

A díszes fekete kovácsoltvas kapu nyekeregve nyílik, mintha nem tetszene neki, hogy folyton megzavarják a pihenésében. A túloldalon autók parkolnak a járdaszegély mellett sorban. Megállok. Körbenézek. Megpillantom a fekete Mercedest. Megindulok felé. Anthony, a sofőrünk, észrevesz. Kiszáll, megkerüli az autót és kinyitja előttem a hátsó ajtót.

– Kisasszony – üdvözöl gyengéd mosollyal.
– Köszönöm, Anthony.

Beülök. A bőr ülés hidege mindig megcsíp, mindegy, hogy tél van vagy nyár. Az ajtó csapódik mellettem. Bekötöm magam. Anthony is beül a helyére és már indítja is a motort. Mióta az eszemet tudom, ő a családunk sofőre. Az egyetlen a családi személyzetből, aki mindig mosollyal köszönt engem. Viszont sosem kérdez. Ugyanazt a néhány mondatot ismétli újra és újra.

Kinézek az ablakon. Ethant ott áll, nem messze a kaputól. A tekintetünk összetalálkozik. Megemeli a kezét és valami intés szerűt produkál, bár inkább tűnik úgy, mintha csak elhessegetne egy legyet. De ilyen hidegben már nincs légy. Szóval integet. Azt hiszem.

* * *

Señora Isabel ma gazpachot készített vacsorára. Lopva nézek az asztalfő felé és látom apám halvány, de elégedett mosolyát a bajsza alatt. Ez az egyik kedvenc előétele, főleg, amikor igazán csíp. Olyankor én próbálom a könnyeimet is lenyelni a levessel együtt, és jó sok kenyeret enni mellé. Isabel leteszi a kenyeres kosarat elém. Felnézek rá, a tekintetünk egy pillanatra összetalálkozik, majd hátrébb lép egyet. Alig észrevehetően biccent.

– Buen provecho – hangja szinte nem is hallatszik.

Bólintok egy aprót. Nem szabad megköszönni. Ő pedig hangtalanul eltűnik az étkezőből.
Apám kezébe veszi a kanalat és merít a fehér porcelán csészéből egyet. Utána mi is így teszünk és csendben enni kezdünk.
Anyámra pillantok. Gyönyörű, mint mindig. A haját olyan szoros kontyba fogta, hogy egy tincs se lóg ki belőle. Minden mozdulata kecses, óvatos, mintha még véletlenül se akarná, hogy a ruháján bármilyen gyűrődés keletkezzen. Szeretnék olyan lenni, mint ő. Sose láttam még izgulni.

– Gustavo – töri meg apám a csendet. Nem néz a bátyámra, csak a gazpachora. – A mai nap.

A szívem hirtelen elkezd fel-le liftezni a gyomrom és a mellkasom között. Nincs jó napja. Szóval ezért van ma gazpacho. 
Gustavo megköszörüli a torkát. Neki is túl csípős a leves, de hősiesen tűri. Még csak a szeme se csillog.

– Matematikából megírtuk a témazárót – kezdi és a hangja az utolsó szónál egy picit megremeg. Egyből észreveszem. Apánk is.
– Egy hibám lett – mondja ki halkabban, – de a többieknek több lett.

Apám lenyeli a falatot, majd megtörli a száját a szalvétában.

– Legközelebb nulla legyen – mondja szárazon maga elé.

Gustavo bólint egyet, majd újra belemártja a hideg levesbe a kanalát. Emlékszem egyszer négyest kapott. Aznap nem kaptunk desszertet. És másnap sem.

– Margaret.

Ennyi. Én jövök. Leteszem a kanalam és nagy levegőt veszek. Ha jól válaszolok, hamarabb vége lesz az egésznek.

– Ma sokat olvastunk. A tanárnő többször is felszólított. Nem hibáztam – mondom egy levegővel és a hangom most nem remeg.

Tudom, hogy ilyenkor gyorsan kell beszélnem. Apám bekapja az utolsó kanál levesét, majd ismét megtörli a száját. Nem néz rám. Lassan hátradől a székén. Leteszem a kanalamat a csészébe, aminek a tartalmából alig hiányzik valami. A bátyám és anyám ugyanígy tesz. Szerencsére ma nem kell több levest ennem. És azt hiszem, az imént jól válaszoltam. Egy hirtelen csörömpölés kizökkent a gondolataimból. Oldalra nézek. A kishúgom, Dia megunta a vacsorázást és ezt épp a maga módján próbálja jelezni. Én pedig csak most veszem észre, hogy eddig visszatartottam a levegőt.

Isabel jelenik meg. Gyors, precíz mozdulatokkal lepakolja az asztalról a gazpacho maradékát, majd elénk teszi a következő fogást. A tányéromon sügér fekszik, mellette mandulás zöldbab és néhány szem krumpli. Sóhajtanék, de visszatartom. Valójában az étel olyan szépen van elkészítve, hogy szinte elhiszem, hogy finom. Apámat figyelem a szemem sarkából. Kezébe veszi egy citromot a tányérjáról és a sügér felett összenyomja. Szalvétába törli az ujjait, majd megfogja a villát és a kést. Vág egy szeletet a halból. Mindig ugyanott kezdi meg, a hátánál, középen, mintha ott lenne a legfinomabb része. Felszúrja és bekapja. Miután lenyelte, visszhangként ismételjük minden mozdulatát.

* * *

Kitárom az ablakot a szobámban. A hűvös őszi szél azonnal betolja a sós illatot, amitől mindig könnyebbnek érzem a mellkasom. Anyám nem szereti, ha nyitva van az ablak. Azt mondja, a tengeri levegő tönkreteszi a függönyöket. De én akkor is minden nap kinyitom. Az ágyamról magamra húzom a paplant és úgy állok ki az ablakba. A horizont még narancslik, egy vitorlás táncol a távolban a hullámok között. Didergek, de nem érdekel. Lekönyöklök a párkányra, becsukom a szemem. Hagyom, hogy a szél simogassa az arcomat, mint egy hideg, de kedves kéz. A sirályok hangja ilyenkor már hangosabban hallatszik, mint az autóké. 

Kinézek még egyszer a sötétedő víz felé, aztán becsukom az ablakot. A függöny most már nem mozdul. A levegő áll.

Holnap megint ugyanott fogok ülni. A középső padsor első padjában.