MARGARET 2. rész – A törés

1994. november 8.
Az asztalnál ülök és farkasszemet nézek a reggelimmel. Paradicsom. Már megint. A pirított kenyér még meleg, de az egész szottyos a piros létől. Isabel két szelet szépen összehajtott sonkával igyekezett feldobni a látványt, és még frissen facsart narancslevet is tett a tányérom mellé.
Nem gondolkodom sokáig, felveszem a kenyeret és beleharapok. A számban szétmálik az egész, rágni se kell. Próbálom gyorsan leküldeni a falatokat egymás után, ízlelgetés nélkül. De nem túl gyorsan. Azt nem illik.
Apám ilyenkor reggel nem eszik, csak ül az asztalnál és olvassa a mai újságot. Néha kever egyet erős illatú fekete kávéján, kortyol, majd visszatér a betűkhöz. Mióta jól megy az olvasás, mindig odapillantok és kiragadok szavakat a címekből. Most a "korrupt" szón áll meg a szemem. Nem tudom, pontosan mit jelent, de azt hiszem valami rosszat. Mint mikor Theodor rendszeresen csal a társasjátékban és utána mindenkit hazugnak nevez, aki megvádolja őt.
Egy utolsó falat. Bekapom. Lenyelem. Jöhet a narancslé. Nyúlok a poharamért, de a mozdulat túl hirtelenre sikerül.
A pohár felborul. A terítőn gyorsan kezd terjedni a sötét folt. Legszívesebben felállnék és feltörölném. De maradok. Anyám olyan gyorsan keveri a kávéját, hogy szinte kifolyik a csésze peremén. Nem néz rám. A falat nézi. Vagy a festményt mögöttem.

– Tch.

Apámra kapom a tekintetem. Az újság... elkezdte felinni a narancslevet. A szívem a torkomba ugrik. Becsukja az újságot és az asztalra dobja. 

– Siempre igual, Margaret – mondja a szemembe.

A hangja hűvös, de éles. És ez ijesztőbb, mint amikor kiabál.
Lesütöm a szemem. A kezem a combomon ökölbe szorul. Nem! Nem sírhatsz, Margaret. Gyorsan pislogok párat, hátha sikerül visszaszorítanom.
Észreveszem, hogy közben Isabel már itatja fel a narancslevet egy nagy ronggyal. És most látom csak, hogy elém rakott egy másik pohárral. Sóhajtok. Nem akarom meginni. Inkább nem. 

***

Anthony az autó mellett áll, amikor kilépek a bejárati ajtón. Fekete egyenruhája most nem látszik, mert ráhúzott egy szintén fekete kabátot. Amint megpillant, belép a kiskapun és felsiet hozzám a lépcsőn. Én megvárom. Esik az eső. Ilyenkor ő felnyitja fekete esernyőjét és elkísér az autóig. Most sincs másképp.

– Jó reggelt, Kisasszony!
– Köszönöm, Anthony – felelem megszokásból – Önnek is.

Egy pillanatra megtorpan. Nem tudom, miért mondtam ezt. Nem szabad, nem szokás.
Az autóhoz kísér, kinyitja előttem a hátsó ajtót és én óvatosan beülök.
A kocsi halkan suhan az úton. Csak a motor monoton hangját és az esőcseppek kopogását lehet hallani. Az ablaktörlő ide-oda jár, mint a fejemben a gondolatok, amiket épp úgy próbálok elsöpörni, ahogy az a cseppeket. Sokszor elképzelem, vajon egy normális család hogyan viselkedik.
Megjelenik egy kép előttem. Anthony helyén egy vidám férfi ül. Bekapcsolja a rádiót, feltekeri a hangerőt, és a kormányon dobolva fütyüli a dallamot. Hátranéz rám hangosan éneklve a reflént. Elmosolyodok. Majd gyorsan megrázom a fejem.
Ismét a mereven ülő, kifejezéstelen arccal előre tekintő Anthonyt látom magam előtt.
Sóhajtok.
Az valaki más élete, nem az enyém.

***

Az első két óra szinte zavartalanul eltelt. Sikerült láthatatlannak maradnom. Most matematika óra következik, az imént csengettek be. Kint sorakozunk a folyosón és várunk. Hamarosan megjelenik a tanárúr szigorú, magas alakja két ajtóval odébb. A drapp színű kordbársony zakója van rajta, ami úgy néz ki, mintha túl nagy lenne rá. De lehet, hogy ő túl vékony hozzá. Mindenesetre furcsán néz ki benne. Megérkezik a sor elejére, nyitja a terem ajtaját. Az osztálytársaim megindulnak befelé. Én utolsónak lépek a terembe, mint mindig. Mindannyian megállunk a padunk mellett. Köszöntjük a tanárurat, engedélyt kapunk leülni.
Kockás füzetet elő, ceruza a kézbe. November nyolcadika, huszonhetedik óra.

Hirtelen valami tompán nekicsapódik a fejem hátuljának. Megvakarom a helyét.
Újabb puffanás éri a tarkómat. Majd még egy.
Egy összegyűrt papírgalacsin pottyan a füzetemre.
Hátrafordulok, körbenézek. Mindenki komoly arccal bámul lefelé. Visszafordulok. Lepöckölöm a kis galacsint, aminek a helyén folt marad. Nyál folt. Undorító. Ekkor újra érzem, hogy eltalálja a fejem egy. Hátranyúlok. Itt van a hajamban. Kiszedem. De jön egy újabb. Szólhatnék a tanárúrnak. De akkor árulkodós leszek. Inkább nem szólok. Talán megunja.
Írom a hetes szorzótáblát. A galacsinokból meg egész sok gyűlt már körém. Egyre nagyobbak és nyálasabbak és most már halk kuncogások meg sutyorgások is követik. Lucyhoz fordulok, de őt láthatóan nem zavarja. Mondjuk nem is az ő haját ostromolják hátulról. A következő galacsinnál hirtelen hátrafordulok. Ethan és a padtársa, Damian egyszerre hajolnak a füzetük felé. Tudtam. Ki más lenne, mint Ethan. Visszafordulok. Próbálok koncentrálni.

Eltelik pár perc és én már kezdtem elhinni, hogy megunták, de hirtelen egy nagy, nyáltól tocsogó golyó csapódik egyenesen a nyakamnak.
Nem gondolkodom. Kirúgom magam alól a széket. Felkapom a füzetem. Ethanhoz lépek és egy hatalmasat csapok a fejére vele.
Egyenesen a szemébe nézek. Érzem, hogy a kezem remeg, annyira szorítom a füzetem.
Akkor veszem csak észre, mit csináltam. Damian is engem bámul. Az előttük ülők is. A tanárúr a táblánál áll, kezében a krétát megállította félúton. Lassan megfordul és csípőre teszi a kezét.

– Miss Goodwin.

A mellkasom összeszorul, alig kapok levegőt. Olyan piciket lélegzek, hogy szinte nem is nevezhető annak.

– Egy ilyen családtól többet várnék.

Leteszi a krétát és előre lép az asztalához.

– Azt hittem, Önöknél az ilyesmit már otthon megtanítják – háttal nekidől és karba tett kézzel folytatja. – Egy fiatal hölgynek illene tudnia, hogyan kell viselkedni.

Lesütöm a szemem.
Néhányan kuncognak.

– Csend! – szól a tanárúr az osztályra. – Goodwin, ki a táblához.

Izzadni kezd a tenyerem, ahogy előre lépkedek a padsorok között. Érzem, hogy az összes osztálytársam szeme a hátamra tapad.
Megállok a tábla előtt.

– Forduljon meg.

Megteszem.

– És most mondja fel a szorzótáblát, amiket eddig vettünk. Az összeset. Egyetlen hiba, és bevésem az egyest.

Nyelek egy nagyot. A szívem a fülemben lüktet. Nagy levegőt veszek, kifújom.

– Tanárúr kérem, nem Hercegn... nem Margaret hibája. Én voltam.

Ethanre pillantok. Ott áll a padjában és épp... engem véd?

– Nem kérdeztem, Hartmann. Üljön le – int a tanárúr szigorúan, és ismét rám szegezi szúrós szemeit. – Még ma, Kisasszony.

Az osztály felé fordulok.
Ethan felé, de csak egy pillanatra. A tekintetem a hátsó szekrényre siklik. Egy barna-arany díszdobozra fókuszálok, és azt figyelve kezdem el.
Először az egyes, majd a kettes, a hármas... a hetes végére érek. Amint befejezem, felnézek a tanárúrra. Nem hibáztam. Semmit se mond, csak int, hogy üljek le.

– Még egy ilyen és nem ússza meg ennyivel – teszi hozzá, miután leültem.

***

Szünetben kimegyek a mosdóba. A kezem remeg és a szívem is gyorsabban ver, mint kellene. A csap előtt megállok. Nem nézek sokáig farkasszemet tükörképemmel, inkább gyorsan megnyitom a hideg vizet és a csuklómra engedem. Lehunyom a szemem. Mély levegő. Lassan kifúj. Érzem, ahogy a nap tompán besüt a tejüveges ablakon és az arcomat melengeti. Jól esik ez a kettős érzés. Rendeződik a pulzusom.

Hirtelen kivágódik mögöttem az ajtó és hangos kacagások törik meg a megnyugtató csendemet. Elzárom a vizet. Vetek egy utolsó pillantást a tükörben magamra, aztán kikerülve a hangoskodókat kilépek a mosdóból.

A tanterem felé haladok. Lassan becsengetnek. Lottiet és Lucyt veszem észre, ahogy nevetgélve támasztják a szekrényt. Próbálok láthatatlanná válni és úgy elsétálni mellettük, mint egy szellem. Nem sikerül. Ahogy melléjük érek, elhallgatnak. Tovább megyek és megállok a tantermünk melletti szekrénysornál.
Abban a pillanatban meg is szólal a csengő. Azonnal elkezd mindenki párokba rendeződni, szépen, sorban. Én megállok hátul. Nekem általában nincs párom, kivéve ha valaki hiányzik és páros lesz az osztálylétszám. Ma ketten hiányoznak. Szóval páratlan. Ahogy én is.
Már mindenki szépen megtalálta a helyét, amikor hirtelen Ethan jelenik meg mellettem és megáll.
Néz rám a nagy zöld szemeivel, de nem mond semmit.

– Mit akarsz?

Oldalra fordul.

– Én csak... csak bocsi.

A cipője orrát bámulja, amivel a mozaik lapot rugdossa. Újra rám néz, mint aki vár valamire. Meg kéne bocsátanom. Igazából már rég nem haragszok rá. Csak magamra, hogy elvesztettem az önuralmam.

– Két szerelmes pár, mindig együtt jár... – hallatszik valahonnan.

Bárhonnan megismerem ezt az idegesítő hangot. Lottie. Meg is jelenik, ahogy kimondom a nevét gondolatban. Ethan is megfordul.

– Ti ketten most már folyton együtt lógtok majd? – mellénk ér és loknijait hátradobva méreget minket.
– Na mivan, elvitte a cica a nyelvetek? Hallom szép kis jelenetet játszottatok le matekon.

Ethanhez fordul aki kipirult arccal állja Lottie tekintetét.

– Te lettél a Hercegnő pártfogoltja? Bár... nem is vártam mást egy gyorséttermes fiától. Próbálsz felkapaszkodni, mi?
– Elég – lépek hiretelen Ethan elé gondolkodás nélkül.

Ő hátralép egyet én viszont olyan közel állok Lottiehoz, mint még soha. Szürke szemei szinte világítanak, ahogy az arcomba bámul.

– Vagy mi lesz? Szólsz apukádnak – nevet gúnyosan.

Hátranéz Lucy-ra, aki szintén nevetni kezd

– Ja, várj... apukád még csak nem is kedvel téged. Talán szólj a sofőrödnek...

Mielőtt befejezné a mondatot, szinte ösztönösen lökök rajta egyet. A kezem önkéntelenül mozdult. Lottie elveszti az egyensúlyát. Lépdel hátra, kezeivel kapkod, a szekrénynek ütközik és a földre esik. Azonnal hangos kiáltozásba kezd. Az osztálytársaim mind egyszerre fordulnak a síró Lottie felé. Lucy épp el akar szaladni, amikor megjelenik a matematika tanár. Odalép Lottie-hoz.

– Álljon fel.
– De nagyon fáááj.

Lottie csuklója furcsa szögben áll. Ez biztos nem normális... te jó ég.
Mit csináltam...
A tanárúr hátranéz, a szeme megakad rajtam. Egy pillanat alatt lesápadok.
Majd a mögöttem álló Ethanre pillant.

– Hartmann, szaladjon le az orvosiba és kérje meg Laurent nővért, hogy jöjjön fel, sürgősen.

Ethan elszalad. A tanárúr leguggol Lottie mellé és szemmel méregeti a kezét. Az osztályból páran közelebb lépnek hozzájuk, körbeállják őket. Néhány kíváncsiskodó a másik két osztályból is idetéved.
Én meg csak állok. A lábam nem mozdul. Nagy baj történt. És én okoztam. Ha ez kiderül otthon, apám iszonyú dühös lesz.

A tanárok a helyükre terelgetik a gyerekeket, Mr. Brown is beküld mindenkit az osztályba, aztán elém lép. Én még mindig ugyanúgy, ugyanott állok.

– Miss Goodwin. A mai viselkedése méltóságon aluli. Tegyen egy látogatást az igazgató úrnál. Engem pedig kíméljen meg a továbbiakban a hasonló incidensektől.

•••