Az eső délután óta csendesen szitál a városra.
Daniel a konyhaablaknál áll cigivel a kezében, és meredten nézi a lassan sötétedő utcát. Pulóvere kapucniját megigazítja a fején, aztán a zsebébe rejti a kezét. A hamu hosszúra nő a cigarettán, végül lehullik a párkányra és egy hideg szellő legurítja onnan.
A lakásban már félhomály van, de nem kapcsolja fel a lámpát. Csak a város fényei derengenek a falakon. Beleszív a cigibe. A tekintete a telefonjára téved, ott fekszik nem messze tőle a pulton, kijelzővel lefelé fordítva. Már húsz perce nem nyúlt hozzá, mégis folyamatosan azt figyeli.
A gyomra megint összerándul.
Nevetséges.
Harminchat éves és fél otthon lenni.
Lassan fújja ki a füstöt, majd egy pillanatra lehunyja a szemét. A rendőr szkeptikus hangja jut eszébe.
– Maga szerint a volt barátnője sorra gyilkolja az ex barátait?
A kérdés így kimondva teljesen abszurdnak hangzott, tegnap mégis megtette a feljelentést Lisa ellen. Szív egy utolsót, majd a hamutálban elnyomja a cigarettát. A füstöt a városra fújja. Még egyszer utoljára végigpásztázza az utcát, de nem lát semmi oda nem illőt, így hátrább lép és becsukja az ablakot.
A szobába menet a folyosón megtorpan. A bejárati ajtóra néz. Olyan csendben vesz levegőt, mintha számítana. Közelebb lép és a sötétben végigtapogatva ellenőrzi a kilincset. A láncot. A zárat. Bólint egy alig észrevehetetőt, majd tovább megy a szobába. Pulóverét az íróasztalnál lévő szék támlájára dobja, aztán leül és közelebb húzza magát az asztalhoz. Felkapcsolja a kis lámpát. A szanaszét heverő papírokra nézve sóhajt egyet, majd egy egyszerű mozdulattal arréb söpri az egészet szabaddá téve a laptopot. Már nyitná is fel, de a szeme megakad valamin. Egy nagy kartonlapon az asztal túloldalán. Közelebb veszi magához. Kivágott újságcikkek és különböző személyek képei vannak rá ragasztva. Ő maga készítette pár hete, mert szerette volna tisztán látni a dolgokat. De bár ne tette volna...
2025. szeptember 28. Drog túladagolásban vesztette életét egy huszonéves férfi.
2025. október 29. Leégett egy családi ház, az ott tartózkodó férfi és nő nem élte túl.
Daniel megdörzsöli a szemeit. Visszadobja a kartont az asztalra.
2025. november 30... Az holnap lesz.
Meg van róla győződve, hogy ő következik.
***
Könnyed léptek koppannak a napsütéses lépcsőházban, ahogy Lisa hazaérkezik a lakásába. Belépve lerúgja a lábáról a szandált, amik szinte pontosan a cipősszekrény mellé pottyannak. A helyet olyan finom illatok lengik be, mintha az ember nem is lakásba, hanem egy süteményes dobozba sétálna be.
A lány mezítláb szökken a konyhába és azon nyomban bekapcsol egy pörgős nyári zenét a hi-fin. Telefonját a konyhapultra csúsztatja. Csípőjét ringatva megtölt vízzel egy kis fazekat és a tűzhelyre teszi főni. Nyávogásra lesz figyelmes lentről, aztán érzi, hogy egy finom, puha bunda a bőréhez simul.
– Hát itt vagy, te lusta kis hájpacni.
A cica hízelegve dörgölőzik gazdája vádlijához és hangos dorombolással jelzi, mennyire várta már haza. A lány leguggol hozzá és megcirógatja az állát.
– Légy türelemmel, mindjárt adok enni – mondja mosolyogva, Opal pedig olyan arccal néz vissza rá, mint aki érti.
Talán tényleg érti.
Lisa a szekrényhez lép, levesz egy bögrét. A fehéret, aminek olyan a pereme, mintha virágszirmok lennének. Az egyik oldala ki van csorbulva és egy hajszálrepedés fut végig rajta hosszában. Daniel egyszer véletlenül leejtette. Lisa akkor elsírta magát, azt hitte, eltört és ki kell dobnia. De még mindig egyben van. Ki tudja, mi tartja össze.
Most csak végigsimít a törésen hüvelykujjával, aztán lerakja a pultra és beleteszi a tea filtert.
Opal hangtalanul ugrik fel mellé. Fehér, selymes farka csiklandozza Lisa karját.
– Ne – suttogja neki és finoman arrébb tolja.
A macska rávillantja halványzöld szemeit, majd leül a lány balján.
Lisa a tűzhely felé néz. A víz már forr. A telefonjára csúszik a szeme és a szíve azonnal összeszorul. Fel akarja hívni Danielt, mert tegnap óta nem válaszol az üzeneteire. Közelebb lép és a fekete kijelzőre fagy a tekintete. Gyorsan megrázza a fejét. Kettőt koppint ujjával a képernyőn, mire felvillan a telefon. Sóhajt. Nincs új üzenet.
Lehunyja a szemét, de csak egy pillanatra.
Hiányzik neki.
Nagyon.
***
Daniel éjszakánként alig alszik. Igyekszik elhitetni magával, hogy az a két haláleset pusztán véletlen egybeesés. De hiába. Túlságosan egybevágnak a tények, miszerint mind két pasi Lisa ex barátja volt. És mindketten elég durván bántak vele. Ráadásul végül ők hagyták el a lányt, ami után ő mindig nagyon magábazuhant.
Daniel a fejébe nyomja a párnát. Utálja beismerni magának, de ő se volt egy szent. Lisa pedig, ha a számításai helyesek, a mai napon megkeresi őt és felteszi a pontot az "i"-re. Beleüvölt egyet a párnába, majd izomból a szemközti falnak hajítja.
– Baszd meg. Baszd meg, BASZD MEG!
Az éjjeli szekrényt tapogatja a félhomályban. Megtalálja a papírdobozt. Kihúz belőle egy szál cigit, de a többit a földre ejti.
– Faszom. Ott maradsz.
Újra tapogatja az éjjeli szekrényt ezúttal az öngyújtó után. Megtalálja, kicsit előrehajol és meggyújta a cigarettát. Mélyen beleszív aztán visszaejti a fejét az ágyra. A plafont bámulja, ahogy a kifújt füst gomolyogva száll fel, majd szétterül a szűk térben. Néha úgy érzi, Lisa személye beleivódott a lakás falaiba, mint valami mérgező anyag, amit hiába szellőztet ki, soha nem tűnik el.
Pár óra múlva már az utcán siet a villamosmegálló felé. Azaz csak próbál, mert minden csupa jég a tegnapi esőnek és az éjszakai fagynak hála. Ahogy halad idegesen győzködi magát, hogy ne forduljon hátra öt percenként. A zebránál megáll, kezeit a kabátja zsebébe mélyeszti, lélegzete sűrű fehér felhőként száll. Piros a lámpa.
És akkor váratlanul...ott áll ő.
Lisa.
Legalábbis úgy hiszi, hogy ő az. Daniel ugyan szemüveges, de soha nem veszi fel. Szerinte idétlenül áll rajta. Emiatt ha távolra néz, összemosódnak előtte az alakok. De Lisát bárhonnan felismeri. Krémszínű kabát, hullámos barna haj. És a fehér masni... azt úgy imádta rajta.
A nő a zebra túloldalán áll a tömegben, mozdulatlanul. Daniel a másik oldalról nézi. Majd hunyorogva pillant a lámpa melletti visszaszámlálóra. Öt másodperc, négy, három...A lámpa zöldre vált és az emberek megindulnak. De a nő nem mozdul.
A férfi gyomra egy pillanat alatt a torkáig ugrik. Nem megy át a zebrán, inkább megfordul és elsétál. Gyorsan, gyorsabban, szinte menekül. Egészen addig, míg a cipője talpa meg nem csúszik a jeges úton és egy pillanatra el nem veszti az egyensúlyát. Egy idős úr lép mellé és megkérdi, jól van-e. Daniel bólint, de nem néz a férfira, csak az utcát pásztázza idegesen. De a nő már nincs sehol. Valójában október vége óta minden barna hajzuhatagban Lisát véli felfedezni. Minden telefoncsengésnél megáll benne a levegő. És minden este kétszer ellenőrzi, hogy bezárta-e a bejáratiajtót. Legalább.
***
Ma a süteményes doboz illattal valami más is keveredik. Valami fanyar, oda nem illő, émelyítő szag. Odakint még világos van, de a lakás sötét a behúzott függönyök miatt. Halk, karcos hang hallatszik. Opal az. A fürdőszoba ajtaját kapargatja. De nem jön válasz, így lefekszik a földön hagyott fekete kabátra. Az ajtó mögül halk sírás szűrődik ki.
***
Hirtelen rezegni kezd a telefon a pulton. Daniel megdermed. Lassan lép oda hozzá. Ismeretlen szám. A torka kaparni kezd, nem is tudja, mit tegyen. Lisa a szakításuk után ismeretlen számról kezdte el hívogatni, amiért nem vette fel neki a telefont.
Néhány másodpercig csak a kijelzőt nézi, ahogy villog. Végül remegő kézzel felveszi.
– Hallo...?
Nem szól bele senki, csak valami halk sercegés hallatszik, mintha zsebhívás lenne.
– Ki vagy?
Aztán egy nagyon halk nyávogás szerű hang szólal meg a vonal másik végén.
Daniel szíve akkorát üt, hogy belesajdul a mellkasa.
– Opal... L-Lisa?
A vonal megszakad.
Daniel elfehéredett ujjakkal bámulja az sötét kijelzőt. A lakása most csendesebbnek tűnik, mint ezelőtt valaha. Csak áll mozdulatlanul a pult mellett és úgy néz a telefonra, mintha az bármelyik pillanatban magától megszólalhatna a lány hangján. A gyomra fájdalmas görcsben áll.
Lassan leteszi a mobilt a pultra, kijelzővel lefelé fordítva. Remegő kézzel nyúl a cigarettás dobozért. Az első szál eltörik az ujjai között.– Bassza meg...A másodikat már sikerül meggyújtania. Mélyen beleszív, mintha a füst csillapíthatná a mellkasában tomboló nyomást.
Nem lehetett Lisa.
Ez őrültség.
Fél éve szakítottak. Öt hónapja nem látta őt.
A rendőrség sem találta meg.
Vagy nem is akarta.
Lehunyja a szemét. Tudja, hogy ő volt. Érzi.
A fali órára pillant.
13:02
Ostobaság lenne megint felhívni a rendőrséget. De mi van akkor, ha tényleg veszélyben van az élete?
Néhány pillanatig csak áll, végül mégis felveszi a telefont és beüti a 112-t.
Az ablakhoz lép. Leütögeti a hamut amíg a telefon kicseng. A hívás szinte azonnal kapcsol. Egy fáradt női hang szólal meg a vonal másik végén.
Daniel már másodjára mondja el ugyanazt a történetet két nap alatt.
– Az imént felhívott – teszi hozzá halkan.
Néhány másodperc csend, majd papírzörgés hallatszik.
– Uram, ahogy korábban is jeleztük, jelenleg nincs bizonyíték arra, hogy a volt barátnője nevéhez bármilyen bűncselekmény köthető lenne.
Daniel ökölbe szorítja a kezét.
– De minden összefügg! Talán a mai nap az utolsó napom.
– Értem, hogy zaklatott, de egy telefonhívás önmagában nem jelent fenyegetést.
Daniel keserűen felnevet.
Zaklatott, mi?
Mintha csak túlreagálná.
– Két férfi meghalt. Én következem.
A vonal egy pillanatra elnémul. Aztán a háttérben beszélgetés hallatszik, de nem lehet érteni.
– Mr. Heath. Kérem jöjjön be a kapitányságra és felvesszük a vallomását.
– Na végre.
A kezét a homlokához nyomja, a hamu a földre esik.
Bontja a vonalat. A lakás ismét elcsendesedik. Csak a hűtő halk zúgása marad. Meg a saját légzése.
Lassan leül az asztalhoz. Magaelé fekteti a telefont és másodpercekig csak nézi a fekete kijelzőt. Aztán gondol egyet és megnyitja a régi üzeneteket.
Lisa.
Összeszorul a mellkasa, amikor meglátja a huszonhárom nem fogadott hívást. Mind ugyanazon a napon történt. Daniel akkor már napok óta nem válaszolt neki. Nem volt ereje senkihez. A telefonját is lenémította. Egész nap csak feküdt a besötétített lakásban, a füstben a félbehagyott munkái között.
Lisa viszont ezt nem tudta. De sejtette.
Egy hangüzenet azóta is ott van a telefonján, hat hónapja nem hallgatta meg. Most mégis megteszi. Megérinti a lejátszás ikont.
És megszólal Lisa hangja.
– Szia...
Daniel szíve fájdalmasan dobban, majd mintha meg is állna. A lány hangja fáradt. Valószínűleg sírt.
– Tudom, hogy haragszol rám. Vagy csak... eleged van belőlem.
Hallatszik, ahogy a lány lassú, mély levegőt vesz.
– Csak szeretném tudni, hogy jól vagy.
A háttérben halk zene szól. Daniel lehunyja a szemét. Pontosan emlékszik rá, hogy Lisa mikor milyen zenét kapcsolt. Például lágy, melankólikus dallamokat, amikor szorongott.
– Ne haragudj a sok hívásért... tudom, dolgozol. Próbáltam nem csinálni. Tényleg próbáltam.
Remeg a hangja.
– Csak... ilyenkor úgy érzem, mintha eltűnnél. És nem tudom, hogyan nyugtassam meg magam, hogy nem fogsz.
Daniel lassan kifújja a füstöt.
A mellkasa belülről ég.
A hangüzenet végén néhány másodperc csend, aztán nagyon halkan, elcsukló hangon:
– Hiányzol... Kérlek, csak annyit írj, hogy élsz.
***
A kapitányságon a lámpák élesen világítják be a kihallgatószobát.
Daniel nővére, Karen ül az egyik széken összekulcsolt kezekkel. Negyven körülinek tűnik, bár a karikák a szeme alatt és a ráncok a homlokán idősebbé teszik. Ugyanolyan barna szeme van, mint Danielnek, csak az övében nincs meg az a furcsa, mély keserűség, mint a fivérében.
Karen előtt az asztalon egy kis diktafon fekszik amin zölden villog a LED, miszerint a készülék épp üzemel. A nyomozó becsukja az aktát maga előtt és Karenhez fordul.
– Mikor beszélt utoljára Elisabeth-tel?
A nő néhány másodpercig hallgat.
– Úgy fél éve.
– És ez idő alatt nem jelentkezett?
Lassan megrázza a fejét.
A rendőr figyeli őt, minden mozdulatát.
– Miss Heath... maga szerint képes lenne bántani valakit?
A kérdés után hosszú csend telepszik a szobára. A nő ujjainak vége elfehéredik, ahogy akaratlanul összeszorítja a kezét.
– Nem hiszem. Nem... nem tudom – mondja végül halkan. – Már egy ideje nem tudok róla semmit igazán...
A nyomozó nem szól közbe, csak ül és a tollat forgatja a kezében.
– De azt tudom, hogy nem gonosz.
A hangja megtörik egy pillanatra. Látszik rajta, ahogy próbálja lenyelni a könnyeit.
Az egyenruhás türelmetlenül dobol kettőt az asztalon, majd előrébb hajol és Karen elé csúsztatja az aktát. Fellapozza, megáll egy oldalon, ahol fényképek vannak. A nő rezzenéstelen arccal szemléli egyik fotót a másik után.
– Milyen volt az Ön kapcsolata Elisabeth-tel? Milyennek ismerte meg őt?
Karen lapoz egyet a fényképek között.
– Mindig túl érzelmes volt. Problémás lány.
A rendőr jegyzetel.
– Mire gondol pontosan?
A nő keserűen elmosolyodik.
– Lisa olyan volt, mint aki állandóan éhezik valamire. Szeretetre, figyelemre... akármire, amitől úgy érezheti, hogy fontos valakinek.
Karen felveszi a poharat az asztalról és kortyol egyet belőle.
– Eleinte örültem a kapcsolatuknak. Azt hittem, Lisa majd felrázza kicsit Danielt... Hát nem így lett...
A mondat végét elharapja. Megköszörüli a torkát. Felnéz a rendőrre, aki nem szól egy szót se, csak néz Karen szemébe.
– Az öcsém semmit se változott – neveti, bár semmi vicceset se mondott.
A nyomozó lassan hátradől a székében és az ölébe veszi a jegyzeteit.
– És később?
– Később? Nem tudom. Nem igazán tartottuk a kapcsolatot. De őszintén meglepett, hogy szakítottak.
A hangja halkabb lett, mint eddig.
– Azt hittem Daniel végre kötődik valakihez. Nem enged be bárkit az életébe. Tudja, ő amolyan magának való típus.
A rendőr felnéz a jegyzeteiből.
– És Elisabeth?
A nő szinte gúnyosan felnevet.
– Ő úgy kapaszkodott az öcsémbe, mintha az életben maradása múlna rajta.
Majd észrevéve a hangsúlyát visszavesz belőle. Lehunyja a szemét egy pillanatra és sóhajt.
– És talán tényleg az múlt neki.
***
Lépcsőház. Harmadik emelet. Egy fekete magassarkú lóg a nő kezében. Lábai sajognak. Az üres sötétségbe mered. Alakját megvilágítja az utcáról beszűrődő lámpafény és aranyló sziluettet fest köré.
Előveszi a kulcsot a táskájából, majd benyit a lakásba.
– Szia, cica – suttogja.
Becsukja az ajtót, leteszi a cipőjét és megcirógatja a fehér bundát, amire hálás dorombolás a válasz.
Nem kapcsol villanyt.
Fekete kabátját hagyja a földre csúszni a karjairól. A konyhába megy. Bekapcsolja a hi-fit. Valami sejtelmes zene csendül fel, de ma nem tekeri feljebb a hangerőt. A tűzhelyhez lép. Elveszi a kis fém fazekat, a csap alá teszi és megtölti vízzel. Mozdulatai automatikusak, a teste pontosan tudja, mit kell tennie, anélkül, hogy figyelne rá. Mint valami előre beprogramozott gép.
Lehunyja a szemét.
A férfi illata még mindig ott van a bőrén. Mélyen magába szívja. És még valami mást is érez. Kesernyés füst szagot. Nem akarja érezni. A mosdóba siet, felnyomja a lámpát és a csap fölé hajol. Lemos mindent magáról a férfi illatával együtt.
***
Mrs. Pryce idegesen igazgatja kardigánja ujját.
– Nem ismertem őket igazán – mondja gyorsan. – Köszönni szoktunk, ennyi.
A nyomozó bólint.
– De bizonyára hallott dolgokat.
A nő szája megrándul.
– Néha...
Pár másodperc csend.
– Daniel sokat dohányzott a lépcsőházban éjszaka.
– Egyedül?
– Többnyire.
A nő a poharára néz és a kezébe veszi.
– Aztán pár perc múlva a lány szinte mindig kiment hozzá.
– Veszekedtek?
– Nem igazán.
A válasz után megint hallgat egy pillanatig, próbálja összeszedni az emlékeit.
– Inkább... csak furcsa volt.
A nyomozó felnéz.
– Milyen értelemben?
A nő sóhajt.
– Sokszor mezítláb ment utána. Volt, hogy csak állt mellette és beszélt hozzá. Megérintette a karját. Daniel meg alig válaszolt, vagy egyáltalán nem.
Mint aki szívesebben lenne valahol máshol.
Vagy mással.
A poharát lassan forgatja az ujjai között.
– Egyszer a lány vagy húsz percig állt Daniel ajtaja előtt. Én akkortájt értem haza.
A nyomozó jegyzetel.
– Mit csinált?
– Semmit. Vagyis csak... kérlelte.
A szó után a nő kellemetlenül feszeng a széken.
– Nem volt hangos, nem nevezném zavartnak. Inkább szomorúnak.
A diktafon LED fénye kitartóan villog, Mrs. Pryce most erre fókuszál.
– Azt mondogatta neki, hogy ne csinálja ezt vele. Hogy csak beszéljen hozzá. Valami ilyesmit.
Lehunyja a szemét.
– Rossz volt hallgatni.
– Miért?
– Mert a lány tényleg úgy hangzott, mint aki abban a pillanatban épp szétesik.
***
A harmadik emeleti lakás meleg és sötét. Csak a konyhából szűrődik halvány fény az előszobába. Néha meglibben egy függöny, ahogy a nyitott ablakokon át beszökik a nedves levegő.
Halk nyávogás. Opal köröz Lisa körül kitartóan, mire a lány szája sarka feljebb húzódik.
– Tudom – suttogja.
A hangja üres.
A szekrényhez lép és kibont egy tasak macskaeledelt. A cica azonnal a tálhoz siet, amint az megtelik. Lisa mozdulatlanul áll a pultnál és csak figyeli.
Opal elégedetten falatozik, mintha a világ teljesen normális lenne. A lány tekintete elidőzik a sűrű, fehér bundán. Aztán a saját kezére néz. Körmei alatt sötétbordó szín ül. Néhány másodpercig csak bámulja. Nem érez semmit. Lehunyja a szemét. A mellkasában tompa üresség lüktet.
Odalép a mosogatóhoz és megnyitja a csapot. A hideg víz végigfut az ujjain, majd halvány rózsaszín csíkok úsznak végig a porcelánon a lefolyóig.
Opal még mindig eszik. Lisa nézi őt.
– Bár macska lennék... – mondja maga elé halkan.
Az fel sem néz.
A víz még mindig folyik. Végül elzárja.
Az ablakokhoz lép és mindegyiket sorba bezárja. Lábára veszi a fekete magassarkút, felhúzza szintén fekete bőrkabátját és kilép az ajtón. Léptei hangosan verődnek vissza a lépcsőház sötét falairól. Az utcán a taxi már várja, amit még a lakásból rendelt magának. Beül, elmondja a címet a sofőrnek és már indulnak is.
A külváros már szürkületben úszik, a lámpák sárgás fénye épp most kezd el pislákolni felettük. A belváros felé közeledve már egészen sűrű a forgalom, a taxi lassan halad. Lisa türelmetlenül dobol az ujjával a kartámaszon és üres tekintete a távolba réved.
Negyed óra múlva az autó indexel és befordul egy szűk utcába. Megáll az egyik panel előtt.– Itt vagyunk.– Igen – válaszol Lisa és odaérinti a telefonját a terminálhoz. Az ajtó becsapódik mögötte. Elindul felfelé óvatosan lépkedve a töredezett betonlépcsőn. Szemét az első emeleti ablakra emeli. Nincs nyitva.
A bejárati ajtóhoz ér, beírja a nyitó kódot. A készülék pittyen, a zár kattan, Lisa pedig belép a lépcsőházba.
***
Daniel hirtelen rántja fel a fejét az asztalról. Esküdni merne rá, hogy valaki az imént közvetlenül a fülébe suttogta a nevét. A nyakát dörzsöli, ami sajog az elgémberedett testhelyzettől, a szíve pedig úgy ver, mint régen egy hosszú futás után. Néhány másodpercig csak kapkodva veszi a levegőt és próbálja eldönteni, mi volt álom és mi nem.
Az órára néz.
14:40.
– Basszus, a kihallgatás... – bukik ki belőle hirtelen.
Olyan gyorsan áll fel, hogy beleszédül. Sietve kapja magára a pulóvert és a kabátját, aztán belebújik a cipőjébe.
De mielőtt ténylegesen elindulna, a bejárat előtt megtorpan. Közelebb lép, lassan elfordítja a zárat és résnyire kinyitja az ajtót. A folyosó üres. A férfi kifújja a levegőt, visszacsukja az ajtót, leakasztja a láncot, majd kilép a folyosóra.
***
Kint gyorsan sötétedik. Daniel ujjai remegnek, ahogy a poharát szorongatja a kezében. Úgy érzi, a kapitányság kihallgatószobájában túl meleg van. A fények vakítóan égnek fölötte, amitől még jobban lüktet a feje, mint eddig.
A nyomozó az asztal túloldalán ül, egy másik egyenruhás pedig becsukja az ajtót mögötte. Most először nem tűnnek szkeptikusnak. Daniel azt hitte, hogy ettől majd megkönnyebbül. De nem így történt. Ez rosszabb. Sokkal rosszabb. Mintha már ők is tudnák, amit ő.
A nyomozó kinyitja az aktát.
– Mr. Heath. Mesélne Elisabeth Rosaline korábbi kapcsolatairól?
Daniel gyomra összerándul.
– Minek?
– Csak válaszoljon a kérdésre.
A férfi zavartan nyel egyet.
– Az első pasija drogos volt. Mike. Sokszor megütötte Lisát.
A rendőr jegyzetel.
– Egyszer a karját is eltörte.
– És Elisabeth ennek ellenére együtt maradt vele?
Daniel keserűen felnevet.
– Lisa mindenkivel együtt maradt.
Hirtelen csend lesz.
A nyomozó fel sem néz az aktából.
– Norman?
Daniel hátradől a székben és a plafonra néz.
– Alkoholista volt. Az a fajta, aki lassan rohaszt szét mindent maga körül.
– Úgy érti, manipulálta Elisabeth-et?
– Őt mindenki manipulálta.
A mondat túl gyorsan csúszik ki a száján.
A rendőr ekkor néz fel rá először igazán.
– Mindenki?
Daniel érzi, hogy hirtelen kiszárad a szája.
– Én... nem úgy értem.
A nyomozó lassan nyomja le a toll végét.
– Maga szerint Elisabeth miért maradt ezekkel a férfiakkal?
Daniel sokáig nem válaszol. A poharát nézi, forgatja, mintha abban lenne a válasz.
– Mert rettegett attól, hogy egyedül marad.
– És maga?
A kérdés úgy csapódik neki, mint egy pofon.
– Tessék?
– Maga mitől retteg, Mr. Heath?
Daniel érzi, hogy hirtelen túl kevés a levegő a szobában.
– Én?
A nyomozó nem veszi le róla a szemét.
– Bizonyos források szerint Elisabeth gyakran sírt az ajtaja előtt.
Daniel állkapcsa megfeszül.
– Nem tudom, mit mondott maguknak az a pletykás vénasszony.
– Több mindent, mint gondolná.
Daniel szeme megrebben.
– Maga szerette őt?
Egy percnyi csend telepszik a szobára.
Daniel inni akar a poharából, de az ujjai annyira remegnek, hogy a víz kilötyög belőle.
– Én...
A hangja elakad.
A gondolataiba Lisa arca villan be kérdezés nélkül. A barna haja. A fehér masni. A huszonhárom nem fogadott hívás.
"Csak annyit írj, hogy élsz."
Daniel légzése gyorsul. Leveri a hideg verejték.
– Mr. Heath?
A férfi előrehajol és a homlokához kap. Hirtelen túl szűknek érzi a szobát.
– Én nem akartam... – bukik ki belőle alig hallhatóan.
A rendőrök összenéznek.
Daniel görnyedten ül a széken, egyik kezével az asztal szélét szorítja. Érzi, hogy ha nem szedi össze magát, elájul. A légzése kapkodó. A lámpa fénye túl erős.
– Mr. Heath – szólal meg végül a nyomozó lassan. – Nézzen rám.
Daniel nem néz fel.
– Én nem akartam őt tönkretenni.
A mondat után ő maga is megijed attól, amit hangosan kimondott.
Gyorsan megrázza a fejét.
– Vagyis...
A másik rendőr kiveszi a kezéből a vizespoharat és az asztalra teszi.
– Daniel. Mikor látta utoljára Elisabeth-et?
A férfi felnevet.
– Tényleg ezt csinálják?
Végre felnéz rájuk.
A szeme vörös és karikás.
– Miért rólam kérdeznek folyton?
Senki nem válaszol.
Daniel hirtelen feláll. A szék hangosan csúszik végig a padlón, majd felborul.
– Én hívtam magukat! Én jöttem be a rendőrségre! Én mondtam el, hogy valami nincs rendben vele!
A hangja megremeg.
– Két ember meghalt!
– Daniel...
– Nem értik? – vág közbe már szinte kiabálva. – Ő el fog jönni értem!
A rendőrök megfeszülnek.
Daniel mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed. A keze remeg.
– Akkor inkább azt mondják meg, miért nem találták még meg Lisát.
A nyomozó egy pillanatig csak nézi a férfi zaklatott tekintetét. Mérlegel, majd lassan összecsukja az aktát.
– Jelenleg nincs bizonyíték arra, hogy Elisabeth Rosaline életben van.
Daniel arca elsápad.
– Ez nem lehet igaz.
– Mr. Heath...
– EZ NEM IGAZ!
A hangja visszaverődik a kihallgatószoba falairól.
A következő pillanatban hirtelen a mellkasához kap. A levegő bent akad. A szoba összeszűkül körülötte. A lámpafény szinte égeti a szemét. Lisa hangja visszhangzik a fejében.
"Hiányzol."
A férfi megtántorodik. A mellette álló rendőr azonnal elkapja a karját, mielőtt elesne.
– Pánikrohama van.
Daniel csak a saját szívverését hallja a fülében. És mintha valami belülről próbálna kitörni a mellkasából.
Negyed órával később már a rendőrautó hátsó ülésén ül. Az utcák nedvesen csillognak az esti esőben. A homlokát az ablaknak támasztja és kifelé bámul.
– Ma ne maradjon egyedül – szólal meg egy fiatalabb rendőr vezetés közben.
Daniel lassan bólint, de közben majdnem felnevet.
Megérkeznek. Ahogy kiszállnak észreveszi, hogy a ház előtt még egy járőrautó áll. Furcsa megkönnyebbülést érez. Vigyáznak rá. Muszáj. Hiszen ő a következő.
A rendőrök nem indulnak el rögtön, miután Daniel belép a lépcsőházba. Még percekig ott maradnak a kocsival és figyelik a sötét panelt.
***
Egy idő után a rendőrség fokozatosan felhagy a férfi megfigyelésével. Eleinte még naponta ellenőrzik. Aztán csak hetente. Végül már egyáltalán nem. A környékről eltűnnek a járőrök. A szomszédok lassan újra normálisan köszönnek neki a lépcsőházban.
Elisabeth Rosaline neve pedig szép lassan kikopik a hétköznapokból. Mintha soha nem is létezett volna.
Daniel viszont képtelen továbblépni. Az első hetekben még rettegett. Minden zajra összerezzent. Éjszakánként többször felébredt – már amikor aludt egyáltalán – és mozdulatlanul figyelte a sötét folyosót. Néha órákig ült az ágya szélén és hallgatózott. Várta, hogy meghall-e valami gyanúsat.
Vagy Lisa hangját.
Az idő telt, de a lány nem jött el. A félelem lassan rothadni kezdett benne. Daniel egyre gyakrabban gondolt rá napközben. De már nem arra a Lisára, akitől rettegett.
Hanem arra, aki mezítláb ült a konyhapulton és teát ivott. Aki túl sokszor hívta fel. Aki mindig megsimította a tarkóját, amikor azt hitte, alszik. A hiánya lassan ette bele magát a lakás csendjébe.
Daniel egyik este az ablakban áll a fekete pulcsijában, és eszébe jut, hogy még mindig nem törölte ki Lisa utolsó hangüzenetét. Előveszi a telefont és meghallgatja.
Majd másnap is.
Újra és újra.
"Csak annyit írj, hogy élsz."
Undorodik magától, mégis minden alkalommal végighallgatja.
Kezdi úgy érezni, hogy ebben az egészben nem az volt a legrosszabb, hogy Lisa túl sok volt. Hanem az, hogy volt valaki ezen a világon, aki ennyire képes volt szeretni őt. És most nincs senki.
Kint szitál az eső. Daniel a konyhaablakban áll cigarettával a kezében. A telefonja ott fekszik mellette a párkányon. A kijelző sötét. Már hónapok óta nem hívta senki ismeretlen számról.
Lehunyja a szemét és hagyja, hogy az eső az arcára hulljon.
– Gyere értem...
A mondat hangtalanul esik szét a sötét éjszakában.
Talán Lisa soha nem akarta bántani őt.
Talán elég volt, hogy egyszer szerette.
☢️
Az eső délután óta csendesen szitál a városra.
Daniel a konyhaablaknál áll cigivel a kezében, és meredten nézi a lassan sötétedő utcát. Pulóvere kapucniját megigazítja a fején, aztán a zsebébe rejti a kezét. A hamu hosszúra nő a cigarettán, végül lehullik a párkányra és egy hideg szellő legurítja onnan.
A lakásban már félhomály van, de nem kapcsolja...