Aranyhegek – vers

Aranyhegek

Sebzett lelkem nézi a csendet.

Békés, most úgy gondolom.

El is hiszem egy pillanatra,

Hogy végre van otthonom.

Hűvös szellő lengedez,

Borzongok, mégse fázom.

Csak jön, de nem kérdez,

Akár egy visszatérő álom.

Szellőből hamar szél lesz, majd orkán.

Az a fajta, mi megakad az ember torkán.

Kapaszkodnék, de nem tudok

Imbolyog most minden.

Megtépázva várom,

Hogy a vihar leterítsen.

A szél nem ereszt, taszajt egyet rajtam

Ahogy jött, úgy megy is: halkan, szótlan.

Koppanok, darabjaim szétterülnek,

A beton kavicsai közt elvegyülnek.

Fekszem a földön, erőtlenül

S kémlelem a kék eget.

Vajon minden részem előkerül?

És a szél engem miért kerget?

Összeszedem darabokra tört énem,

Könnyeim ragasztják minden részem.

De lám, a könnyek nyomán,

Hol a repedések még látszanak,

Felcsillan valami halovány:

Hegek, mit arannyal futtattak. 

Vivienne Lyra Venn

2026. szeptember 2.

Miskolc